Nem adom én

Oly kedves, oly tréfás mosoly
volt örökké az ajkadon,
még akkor is, mikor elbúcsúztunk
és én itt maradtam.

Egyedül, egyedül, egyedül
járok én sok szép év után,
de viszont, ahogy ez kiderült,
sápadtan jársz most más oldalán,
s bárkit is vársz, azt üzenem én:
minek élsz, ha nem élsz igazán?

Hát nem adom én azt a mosolyt
az ajkad szögletén,
mely a felhőkön át,
mint napfény száll felém.
Nem vihet el, senki nem vehet el,
visszatérsz, érezned kell!

Hát nem adom én
azt az egyetlen éltető reményt,
soha nem hiszem én,
hogy minden véget ér.

Egyetlen szót,
üzenj egyetlen szót,
s lehet másé a szád,
szíved úgyis enyém,
és ezt nem adom én!

Nem vihet el, senki nem vehet el,
visszatérsz, érezned kell!

Hát nem adom én
azt a jogot, hogy hozzám tartozol,
hogy ismét átkarolj!

Egyetlen szót,
üzenj egyetlen szót,
lehet másé a szád,
szíved úgyis enyém,
és ezt nem adom én!
Soha nem adom én!