Kereszteslovag

Sötét hegyeken, sárguló réteken
tépett lován ő egyedül jön.
Hosszú haját, vöröses szakállát
lengeti, borzolja vad szél.

Büszkén ül nyergében, kardját nem emeli,
szép arcát most elfedte vér.
Szentföld lovagja, kardoknak bolondja
halálát érzi és nincs segítség.

Magas bérceken, lombos cserjéken
tépett lován ő egyedül jön.
Győzött csatákon, szerelmes párnákon,
arcát soha nem színezte pír.

Fény csillant, ahol ő megjelent,
fordultak utána az asszonyok.
Most egyedül, kínlódva lépeget,
egy sebesült harcos már senkinek nem kell.

Lent fekszik zizegő zöld fűben,
tető felette a borús ég.
Szemét lehunyja, előtte rohanva
megjelent nagyon sok, nagyon sok kép.

Győzött csatákon, szerelmes párnákon,
arcát soha nem színezte pír.
Most egyedül, kínlódva megremeg,
és szaracén kardjába lassan beledől.